Élménybeszámolók - lista

2008. augusztus 01.

2008.07.27-08.01.
Odakint tombol a szélvihar! Valószínű nagy eső lesz, egész eget átívelő villámokkal, hangzatos dörgésekkel. Szeretem a biztonságot nyújtó szobából megbámulni a vihart.
Közben azon gondolkozom, micsoda szerencsénk volt az idei erdélyi úttal. Isteni időt fogtunk ki, és csak egyszer esett, az is csak azért, hogy az új sátram fel legyen szentelve.

Köszönjük az EKE Kolozsvári Osztályának, hogy megszervezték az ez évi tábort!
Köszönet Klárikának is, mert hallgatott néhány elvetemült turistára, és szó szerint minden követ megmozgatva megteremtette nekünk annak a lehetőségét, hogy ott lehessünk.

Kicsit döcögősen indult az egész. Ahogy hallottam voltunk kb. 20-an is, és volt olyan, hogy nem megyünk sehova sem. Aztán mégis felkerekedtünk! És milyen jól tettük! Azt hiszem felejthetetlen emlék lett ez mindannyiunk életének könyvében. Számomra egy igazi kikapcsolódás. Egy olyan szórakozás, ami teljesen formatálja az agyam minden elfáradt szürkeállományát. A hatalmasnak hitt problémákat egy hétre bepakoltam a túrázós cuccaim helyére. Ha hazajövök, majd nekiállok újult erővel, és megoldom az eddig megoldhatatlannak hitt gondokat.
Egyedül az időjárásba vetett pesszimizmusomon nem tudtam úrrá lenni. Néhányan meg is kérdőjelezték józan eszem birtoklását, mivel az előző hetekben bőven jött az égi áldás. Már kezdtem én is nekik hinni – tényleg nem vagyok normális -, hogy ilyen időbe, ráadásul sátorral útnak indulok a többiekkel. De bízva az időjósokba, - hogy most tényleg igazat jósolnak, és akkor épp nem lesz eső - bepakoltam pár vékonyabb ruhát is. Az otthoniak igyekeztek napsütéses jövő hetet elém festeni. Bejött! Köszönet érte!

Vasárnap hajnalban indultunk Gyöngyösről. 10 nő és egy bátor legény a vidékről. Õ volt a sofőrünk. Miután telitömködtük a kisbusz és a személyautó minden üresen maradt helyét, nekivágtunk hát a nagy útnak. Gyöngyös - Székelyjó kb: 350 km. Miskolc felé még megálltunk, hogy felvegyük egy túratársnőnket. A határnál gyors útlevél ellenőrzés, arcegyeztetés és már el is hagytuk kis hazánkat.

Romániában az első megálló Nagyvárad volt. Ez a város a Sebes-Kőrös mentén, közel a magyar határhoz helyezkedik el. Gazdag történelmi múlttal büszkélkedhet. Megnéztük a püspöki székesegyházat, és a Kanonok sort. A palota kertjében, egzotikus fák között sétálgattunk. Rövid korzózás után rátaláltunk Ady Endre által kedvelt Müller – kávéházra is. Megtekintettük a Sas-palota díszes árkádjait. Láttunk gyönyörű épületeket, melyek egy része még felújításra várt, a másik részük viszont már teljes pompájukban tündökölt.

Folytatván utunkat a következő megálló Királyhágó volt, ahol szerintem kellőképp rá lehet hangolódni a táj szépségére. Egyesek kávét szürcsöltek, mások egy kis hazait eszegettek, én örültem a jó időnek!

Következőnek már csak a tábornál álltunk meg, ami Székelyjótól kb 2 km-re, tengerszint felett 620 m-rel helyezkedett el. Miután fáradt tagjainkat megropogtattuk, regisztráltattuk magunkat, és mazsoláztunk a túrák közül. A kocsikból kipakolva a három bátor sátrazó kiválasztotta a legmegfelelőbb helyet, és elkezdte az „építkezést”. Később kiderült, hogy az egyik legjobb helyet szereztük meg. A túravezetők mellett, a pataktól 2 lépésre, a büfétől kb. 10 lépésre laktunk. Aztán jött a vihar. Ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, és közben vége lett ennek a napnak.

Hétfőre, ketten a Vlegyásza 1-et választottuk. A gyülekezőnél feltűnt pár ismerős arc, akikkel már tavaly is találkoztam. A táborból indult a túra. Csodálatos környéken ballagtunk keresztül-kasul. Az első tervezett látnivaló – a tájon kívül – a mamutfenyők voltak.
Rövid pihenő és fényképezkedés a mamutfenyővel esemény után ballagtunk a Vigyázó menedékházhoz. Itt szusszantunk egyet, de indultunk is tovább, hiszen nem ez volt utunk végcélja.
Vigyázó csúcs (1836 m). Felértünk! Hatalmas gyönyörűség tárult a szemünk elé. Csodálatos domborzat, sehol egy egyenes rész (gondolok itt az alföldre), a levegő is fantasztikusan tiszta. Innen aztán lehetett tátott szájjal nézelődni, belefeledkezve az idő múlásába.
Lassan ereszkedtünk lefelé, és szinte majdnem belebotlottunk egy újabb geológiai csodába. A Fehér-kövekbe. Elvonultunk előtte, és mindenki sűrűn „kattogtatta” fotógépét.
Azt hittem ezt a túrát már nem lehet tovább fokozni. De mikor megláttam a Havasrekettyei- vízesést, ott már engem is leterített Erdély szépsége. Mint megtudtuk az a történet „kering” róla, hogy egy menyasszony beleesett a vízbe, és ezért hívják Fátyol-vízesésnek. Alig akartam otthagyni a kellemes vízpermettel átitatott levegőt, és a dübörgő víz hangzavarát. De hát menni kellett a buszhoz, ami még 5 km-re volt.
Este 8 felé értünk vissza a sátorhoz. Úgy gondoltam, még egy zacskós leves belefér az időbe. Rendes körülmények között nem eszem ilyesmit, de valahogy még ez is másképp esik ilyenkor az embernek.

Keddre az Ördögmalom vízesést, és a Bocsásza csúcsot választottuk. Autóbusszal indultunk neki a túrának. Elhaladtunk Sebesvár mellett. A régi kővár maradványai még most is ott figyelik az épp arra tévedt vándorokat. Hej, ha ezek a falak beszélni tudnának! Pár kilométer után elértük a Dragan völgyi víztározót. A monumentális félkör alakú gát mögött 100 millió köbméter víztömeg nyugodott a napsütésben. A panoráma pedig magáért beszélt.
A busz még egy darabig zötyögtetett bennünket, majd gyalog folytattuk utunkat. Pár óra elteltével elértük az Ördögmalom vízesést. 25 m magasról iszonyatos erővel robajlott a víz alá.
Miután kigyönyörködtük magunkat és megebédeltünk, pár merész vállalkozó bevállalta a piros háromszögön a csúcs meghódítását. Köztük voltam én is. Megszaporáztuk lépéseinket, mivel körülöttünk mindenhol gyűltek a gomolyfelhők, a távolban villámlott és dörgött is. Azt gondoltam, hogy itt fogunk bőrig ázni. Felértünk a csúcsra, és ekkor vettük észre, hogy a környéken mindenhol esik, vagy a közeli állapotok vannak, de mi valószínű ezt megússzuk. Csodás fotók készültek a természet ezen játékáról!
Lefelé már könnyebb volt az út, és elég hamar el is értük a Cserepes erdészházat, ahol épp flekken készült. A nyál is összefutott a számban az illatok után, de majd a sólet enyhíti éhségem, gondoltam.
Este 9 felé érkeztünk meg a táborba. A csapat már várt ránk. Körbe adtak ezt-azt, körbekínáltak ezzel-azzal, és hipp-hopp már is egy kellemes nappal kevesebb lett.

Szerdára egy könnyed túrát szerettünk volna véghezvinni. A Kőhegy-et választottuk. 22 km hosszú volt a túra. A táborból indult ez is.
Elsőnek a Kőhegy-et másztuk meg. Útközben láttunk legelésző bárányokat, és mérges terelő kutyákat. Tömöldök-tető volt a következő pont. Érdekes jelenség ez is, mert nem látszódott, de sziklákon mentünk. Ezt csak visszatekintve vettük észre. „Szerencsénkre” közelről láthattuk az üregi darazsak kirajzását! Én is kaptam egy csípést!
Útközben hatalmas gombalelőhelyeket láttunk, és volt aki össze is gyűjtötte az ebédre valót. Hatalmas mennyiségű információt lehetett megtudni egy-egy gombafajról. Azért én egyedül még mindig nem mernék gombázni!
Korán visszaértünk a táborba, és mivel elég jó idő volt a csobbanásra, hát fürdöttünk egyet a patakba. Nagyon jól felfrissített a kb 20 fokos víz. Utána pedig feltettük főni az ebédet. Közben a frissen megismert túravezetők sztorijait hallgattuk. Szép lassan megint este lett. Előtte azért egyeztettünk a többiekkel a következő napi programmal kapcsolatban, majd feloszlott a sátrazók csapata is. Ki a sátrába fordult be, ki a büfét kereste még fel.

Csütörtökre magántúrát terveztünk nyársalással vegyítve. Vasvári Pál nyomába indultunk, no meg persze egy kis emlékvásárlást szerettünk volna megvalósítani.
Autóval utaztunk Kőrösfőre. Itt a református templomot néztük meg, ami egy korábbi templom átépítésével 1764-ben készült. Kazettás mennyezete az Umling - műhelyből származik, az Úrasztalát szép varrottasokkal díszítik. A templom közelében helyezték el Vasvári Pál emléktábláját, kopjafáját.
Utána egy kis szabadprogramként ajándékvásárlás az otthon-maradottaknak. Vasvári Pál szobát is megnéztük, ahol a helyi alpolgármester egy emlékezés erejéig visszakalauzolt bennünket az időben egész 1848-49-ig.
Kőrösfőt magunk mögött hagyva autóztunk a Gyalui víztározók felé, bízva abban, hogy hamar találunk egy jó kis nyársalós helyet. Ha hamar nem is, de azért megtaláltuk a megfelelő beugró részt, és szinte mintegy vezényszóra, már égett is a tűz, megvolt a nyársbot, szóval mindenki tudta a feladatát.
Visszafelé Jósikafalva, Kiskalota, Méregjó felé jöttünk. Párszor megálltunk gyönyörködni a tájban, elmerengve, hogy mi lenne ha itt élnénk…
Sajnos ez volt az utolsó nap a táborozásból. Visszaérve a sátorhoz, gyorsan megvacsoráztunk, mert a záróünnepségre siettünk. Oklevelek kiosztása, és gyors statisztikák után kopjafát lepleztek le a tábor emlékére. Majd meggyújtották a már hagyományosnak számító tábortüzet. Voltak, akik itt búcsúztak a tábortól, édes-bús dalokat énekelgetve. Utána viszont kezdődött az éjszakai élet! Hangoltak a zenészek, a büfében sütötték a húsokat. Szóval idili volt ez mindenképpen! Aztán beindult a zenekar, és a Kékes Turista Egyesület is! Rúgtuk a port önfeledten. Mindenki „teli szájjal” vigyorgott a másikra, vagy épp a harmadikra. Volt, hogy a sátorból jöttek elő emberek, és még számot is kértek, mert egyszerűen annyira jó volt ez a zenekar! Mi is hatalmasat táncoltunk! Volt mikor hazaival, és volt, mikor a héten megismert túratárssal! Csodálatos csillagos volt az ég, én még hullócsillagot is láttam! Számomra a buli hajnal fél háromkor ért véget, amikor iszonyatosan fáradtan, de lelkileg felfrissülve a sátorba „beestem”. És vége!

Pénteken korán kellett kelni a csomagolás, pakolás miatt. Gyors e-mail címek cseréje, búcsúzkodás az ismerősöktől, és ahogy jöttünk, ugyanolyan tömött autókkal távoztunk. Szinte egészen a határig „relaxáltam”, de azért Királyhágónál még elköszöntem a hegyektől. Próbáltam vigasztalni őket, hogy csak egy évre megyek vissza a civilizációba. Jövőre megint jövök, és boldogan üdvözlöm őket!
Nagyvárad előtt volt egy kis dugó, de ennek ellenére elég gyorsan a határhoz értünk. Onnantól kezdve pedig már mindenki elővette a telefont, hogy értesítse a hazaiakat hol létünkről. Egy étteremnél még megálltunk, de utána már csak Gyöngyösön. Mindenki kiszállt, elköszönt, és ment haza!

Hatalmas élmény volt! Minden évben más „tanulsággal” térek vissza az emberek közé. Számomra az volt idén az érdekes, hogy abszolút nem hiányzott a modernizáció. A melegvíz, a telefon, és még sorolhatnám. Talán a jó időnek köszönhetően. Azért örültem annak, hogy mikor egyik nap összeültünk beszélgetni még ott a táborban, mindenki szemében csillogott az a megfejthetetlen fény, ami azt mutatta, hogy jó ott lenni! Persze ezt én sem hittem el, amikor nekem mesélték! Ki kellett próbálnom, hogy elhiggyem, ez tényleg így van!

Gedei Katalin